Petőfi Sándor – A Tisza

Petőfi Sándor – A Tisza című versét ajánljuk március 15-re minden a környezetet szerető embernek. Az 1848-1849 -es forradalom és szabadságharc ikonikus alakja magyar tájköltészet kiemelkedő egyénisége is volt.

A  versben bemutatásra kerül az XIX. század Tiszája, annak gyönyörűséges látványa, környezete. Mi a JÖN Alapítvány csapata ezzel szeretnénk tisztelegni a Forradalom hőseinek.

A 15 versszakos vers a táj festői rajzával kezdődik. A nyár alkony és a kis Túr torkolata pontos hely és időmegjelölés. Az anyja kebelére siető gyermek képe pedig nemcsak hasonlat, hanem lírai vallomás is amelyben a költő Tiszához való viszonya fejeződik ki.

A költőnek a legszebb tájversei az Alföldről szólnak. Az Alföld mint téma akkoriban forradalmi újítás volt. Petőfi számára az Alföld nemcsak a szülőhelyet, hanem a szabadság képzetét is jelentete a maga végtelenségével és korlátlanságával.

Petőfi Sándor – A Tisza

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál,
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Sima tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne, s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyílás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők úsztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zúgása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját míg telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.

Késő éjjel értem a tanyára
Friss gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzse-láng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap mulva fél-szendergésemből
Félrevert harang zúgása vert föl.
„Jön az árviz! Jön az árvíz!” hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Petőfi Sándor a magyar tájköltészet egyik kimagasló alakja és nagy megújítója.

Elődei, főleg a klasszicizmus költői a tájfestészetet akarták utánozni, de műveik nem tudtak igazi hatást eléri. Ő nem törekedett pusztán a tájleírására. Ő inkább a tájjal kapcsolatos érzéseit, gondolatait és hangulatát írta meg. Számára táj szinte ürügy, hogy belső világát kifejezze.

A Tisza környezetszennyezésének megszüntetéséért a Pet kupa harcol minden évben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.